A megalitikus építmények
kivitelezésével kapcsolatos anomáliák
A megalitikus építmények önmagukban hordozzák a kérdést, vajon kik lehettek az építőik, milyen okból, milyen eszközökkel, és hogyan hozhatták létre ezeket a monumentális alkotásokat?
Érdeklődőként, az önkéntelenül felmerülő kérdésre tanulmányaink, hézagos ismereteink alapján igen hamar megszületik a legjobb estben is csak részmegoldásokat tartalmazó, de határozott válasz.
Sajnálatos módon, a sok mértékadó szakember sem fektet kellő hangsúlyt az építmények kivitelezése során felhasznált technológiák beazonosítására, az egyes feladatokat, milyen eszközökkel és milyen körülmények között lehetett, vagy nem lehetett elvégezni. Könnyen rámondják egy a feltételezhetően a bronzkorban keletkezett megalitikus építményre, hogy építőköveit faragták, holott tudvalevő, hogy a kor emberének nem álltak rendelkezésére a megfelelő eszközök, a feladat ilyen módon történő elvégzéséhez.
Úgy gondolják, hogy a kérdéssel nem érdemes mélyrehatóan foglalkozni, valahogy csak elkészítették őket, hiszen a mű láthatóan megszületett és ez önmagáért beszél. A végeredmény a lényeges, a hozzá vezető út mellékes körülmény.
Szerintem ez a felfogás nem célravezető, ha valóban meg akarjuk tudni, hogy a vizsgált építményt kik, hogyan és nem utolsó sorban miért építhették, mert valójában az építmények megvalósításához vezető út a tudás hordozója. Valahol itt kell keresnünk a megoldás kulcsát.
Az adott korban rendelkezésre álló szellemi kapacitás és az ebben a szellemiségben kikristályosodott technológiai ismeretek adhatják az egyetlen egzakt pontot, amiből kiindulva képesek lehetünk, egy bizonytalan korú és nem egyértelmű körülmények között létrejött építmény korának, továbbá kivitelezésének pontos meghatározására.
Maradjunk az iménti példánál. A tapasztalataink és a jelenlegi fizikai ismereteink szerint egy tetszőlegesen kiválasztott követ, csak az adott kőnél lényegesen keményebb anyagból készült eszközzel lehet alakítani.
Ez alól a tény alól talán, csak a pattintott technológia tér el látszólagosan, mert ez esetben sem lehetséges a faragásra szánt kő tetszőleges alakítása. A kívánt célnak leginkább megfelelő formájú kovakövet legfeljebb kagylós leválásokat eredményező pattintással lehet vékonyabbá, esetleg hegyesebbé tenni, attól függően, hogy az így kialakított eszközzel vágni, vagy szúrni szeretnének felhasználói.
Tény, hogy rézből, vagy bronzból készült szerszámokkal még a mészköveket sem lehet hatékonyan faragni, mert, ez a két fém, alig keményebb az említett kőzeteknél.
A vulkanikus köveket eddigi ismereteink szerint csak olyan speciális nagy keménységű acél szerszámokkal lehet alakítani, aminek előállítására először az ipari forradalmat követően voltunk képesek. A kemény kövek hatékony, ipari méretekben történő faragására egyedül a gyémánt keménységű fémötvözet, a VIDIA képes, ami a huszadik század felfedezése.
Néhány egyiptológus felvetette, hogy például az egyiptomi vörös gránit obeliszkeket, gerendákat, szobrokat, a gránitnál keményebb kőzetekkel faraghatták.
Valóban, az egyes vulkanikus kőzetek keménysége között van némi eltérés, de ez a különbség nem számottevő. A két hasonló keménységű kőzet összeütögetésénél mindig kétesélyes, hogy melyik kőzetből fog letörni egy darab, másrészt, egy kődarabbal lehetetlen faragni, mert nem lehet pontosan irányítani az ütések nagyságát, irányát. Az íves, életlen kő nem képes hasítani a kristályokat, csupán morzsolja azt, ezért a vele való munka szinte hiábavaló erőfeszítés. A derékszögek kialakításoknál letöredeznek az élek, az ívek találkozási pontjához méretük miatt nem lehet hozzáférni.
Az olyan nagyfokú precizitást követelő munkák elvégzéséhez, mint egy szabályos alakú gerenda, vagy egy tucatnyi ívet tartalmazó szobor kialakítása, két eszközre van szükség. Az egyik a véső, ami megbontja a kő szerkezetét és a fa „bunkó” amivel a vésőt, a szükséges erővel lehet ütni.
A kőzetek keménységét jelölő tízes skálán a mészkövek a negyedik, a vulkanikus kövek a kilencedik helyen állnak. A skála tízedik helyét a gyémánt foglalja el, ami 136-szor keményebb az egyel alatta álló vulkanikus kőzeteknél. Ekkora különbség szükséges a kövek hatékony faragásához.
A fentiek ismeretében, ha az ókorban, amikor a mai tudásunk szerint még legfeljebb csak réz szerszámokat használhattak a kivitelezők, viszont a feltételezéseink szerint hatalmas kőtömbökből építkeztek, akkor a következő logikus lehetőségek állnak a rendelkezésünkre, az építmények korának meghatározásával kapcsolatban.
Egy, már az ókorban is ismerték legalább az acél, szerszámok készítésének a módját. Kettő, a mészkő tömböket nem faragták, hanem esetleg öntötték őket. Három, az építmények egy későbbi korban keletkeztek min azt feltételeztük. Négy, az idő folyamán valamilyen egykor létező tudást elfelejtettünk, akár olyan tudást is, ami jelentősen eltérhetett a jelenlegi ismereteiktől.
Első ízben, Egyiptomban, a gízai piramisoknál és az asszuáni kőbányában találtam több olyan kőmegmunkálási technológiát, melyeket nem tudtam beleilleszteni sem az eddigi ismereteim, sem a gyakorlati tapasztalataim közé. Tulajdonképpen ez az élmény késztetett arra, hogy az ókori technológiák reprodukálásával kezdjek el foglalkozni.
Azokat a technológiai anomáliákat, amik megoldására nem találtam ismereteim szerinti logikus választ az alábbi kategóriákba soroltam; öntés és/vagy faragás, vágás, vájás, szállítás- és emelés valamint hézagmentes illesztés.
Öntötték, vagy faragták, a gízai piramisok köveit?
De még mielőtt megpróbálunk erre a kérdésre válaszolni, a probléma összetettségének jobb megértése érdekében, vegyük sorra az egyiptomi piramisok és a gízai piramisegyütes jellemzőit.
Az egyiptomi piramisok jellemzői
Piramis – piramistemplom – felvezető út – völgytemplom.
A piramisokat az építésére kiválasztott hely legmagasabb pontjára építették, északra tájolt bejárattal. A völgytemplom – mint ahogy a neve is szemlélteti -, a piramistól távol, egy völgyben kapott helyet. A piramis, vagy más néven a halotti templomot minden esetben a piramis keleti oldalához építették. A völgytemplomot és a piramistemplomot egy fedett és lekövezett, világító ablakokkal ellátott úgynevezett felvezető úttal kötötték össze.
A ma általánosan uralkodó nézet szerint a templomok a piramist építtető fáraó halálát követő szertartások elvégzésére, még maga a piramis, a mumifikált testének feltámadásukig tartó megőrzésére voltak hivatottak.
A gízai piramiseggyütes jellemzői
A gízai piramiegyütes Kairó szélén, a Mokkatam mészkőfennsíkon helyezkedik el, a harmincadik szélességi és úgyszintén a harmincadik hosszúsági fok metszéspontjában.
A három darab nagy és a hat darab kicsi, úgynevezett szatellit, vagy mellékpiramist, mintegy egy négyzetkilométeres területet körbeölelve, 15 - 20 méter magas, 1 méter széles kerítőfallal vették körbe.
A legnagyobb, Khufu/Kheopsz nevét viselő piramis felépítéséhez megközelítőleg 2.500.000 kőtömböt használtak fel. Hafré/Khefren piramisához valamivel több, mint 2.000.000 megmunkált kőre volt szükség. Menkauré/Mükerinosz piramisa hozzávetőlegesen 1.500.000 kőből épült. A három, összesen megközelítőleg 6.000.000 darab kő összsúlya 75.000.000. tonna körül lehet. A szatellit piramisok köveit a számadatok pontatlansága miatt nem számoltam bele. 1 m3 mészkő súlya tömörségétől függően 2.600 kg körül mozog.
Szerintem, a gízai piramisok belső, mészkő magjainak kövei vágással, esetleg öntéssel készülhettek. Khufu/Kheopsz és Hafré/Khefren fáraó piramisainak eocén mészkő kváderei a helyszínen méretre vágott - és nem faragott! - technológiával készültek, amely technológiának munkafázisai tökéletesen kiolvashatóak, a piramis melletti, bányaként használt, hátra maradt területeken.
Menkauré/Mükerinosz piramisát asszuáni vörös gránittal burkolták, aminek alsó harmada, még szinte érintetlen formában látható, a piramis oldalfalain.
Mindhárom piramis kváderkövei, a piramisokban található helyiségek, valamint a templomok gránit burkolatai hézagmentes illesztéssel kerültek beépítésre. A gránit tömbök egyenkénti súlya 10 és 70 tonna között mozog.
A piramisok templomainak fő oldalfalai (összesen hat darab templom), két rétegben készült. A belső mag anyaga, akárcsak a piramisoknál, mészkő. A kőtömbök mérete megközelítőleg 5 – 6 méter hosszú, 3 méter széles és 2 – 3 méter magas, vagyis egy kőtömb súlya 90 tonna körül mozog. A templomok kváderkövei 1 méter széles, egyenként 4 – 5 négyzetméteres horizontálisan egymáshoz csapolt, hézagmentesen illesztett vörös gránitkövekből állnak. A falak és az egyetlen gránittömbből faragott oszlopok magassága 8 méter. A templomokba beépített gránittömbök súlya egyenként 10 és 25 tonna között van. A halotti templomok járófelülete fekete Etióp bazaltból készült.
A piramis együttest körbevevő, összesen mintegy négy kilométer hosszúságban épült kerítőfal magassága, a Dzsószer fáraó piramisáéhoz hasonlatosan, 15 és 20 méter magas lehetett. Így, az 1 méter széles kőfalhoz mintegy 32.000 m3. követ használhattak fel építőik.
A turai mészkőbánya, ahonnan a építkezések kapcsán felhasznált köveket származtatják, a Nílus túlpartján helyezkedik el, a Mokkatam fennsíktól 11 kilométerre.
Az asszuáni gránitbánya ugyanettől a helytől számítva, majdnem 1.000 kilométerre fekszik.
Az Etióp bazaltbánya több mint 2.000 kilométerre található Gízától
Összefoglalva, a gízai piramiegyütesnél felhasznált anyagok mennyisége megközelítőleg:
Mészkő: 8.000.000 db. Súlyuk megközelítőleg 16.000.000 tonna.
Vörös gránit: 4.000 db. Súlyuk megközelítőleg 1.200.000 tonna.
Bazalt: 600 db. Súlyuk megközelítőleg 1.000 tonna.
A legnagyobb egyiptomi hajó amit eddig a régészek megtaláltak, 20 tonna teherbírású volt és az újbirobalomban építették, úgy i.e. 1.000 körül.
Figyelembe véve, hogy a három említett fáraó i.e. 2.589 és 2.504 között összesen 78 évig uralkodott és a régészeti leletek tanúsága szerint ebben az időben csupán réz eszközök álltak a az építők rendelkezésére, racionálisan alig hihető, hogy ebben a korban, egyszerű és lágynak számító réz eszközökkel ekkora faragási feladatot képesek lehettek volna elvégezni, a kor emberei.
Akkor mégis hogyan csinálhatták? Mit tudhattak Ők, amiket mi, a mai tapasztalatunkkal, fejlett, gépesített eszközeinkkel nem tudunk megismételni?
A feltett kérdésre a mai ismereteink keretein belül, úgy tűnik, nem születik ésszerű magyarázat, ami számomra azt sugallja, hogy egy másik keretet kell keresnünk, a probléma logikus megválaszolására.
Azt, hogy milyen eszközökkel és technológiákkal építhették fel a gízai piramisokat egyelőre úgy tűnik, nem tudhatjuk meg. Az viszont, hogy milyen eszközökkel és milyen technológiákkal nem építhették, azt nagy biztonsággal ki tudjuk szűrni. A fentiek megállapítása érdekében négy úton indultam el.
Az első út annak megállapítása az volt, hogy az óbirodalmi emberek, a rendelkezésükre álló réz eszközökkel milyen, fából készült egyszerű gépeket hozhattak létre a kövek mozgatására. Az általam kifejlesztett egyszerű géppel és a hozzá tartozó mobil szállító pályarendszerrel, akár 3 – 4 tonna súlyú kőtömböket is hatékonyan lehetett mozgatni, még a sivatagi homokban is. Az ennél nehezebb kövek mozgatása még ezen egyszerű gépek segítségével is szinte lehetetlen feladat.
A másik út, a kőzetek anyagvizsgálata, annak megállapítása érdekében, hogy a vizsgált köveket öntéssel, vagy faragással készíthették korabeli mestereik.
A harmadik vizsgált terület a réz és a bronz szerszámok használhatósága, különböző keménységű egyiptomi kőzeteken.
A negyedik út, a műszeres anyagvizsgálat, az XRF fém azonosító készülékkel, továbbá vékonycsiszolati anyagvizsgálatok elvégzése annak érdekében, hogy a kőzetek kristályai között találhatóak –e fémből visszamaradt mikro szemcsék, amiből megállapítható a megmunkálásukra használt szerszámok anyaga.
A réz és a bronz szerszámok használhatóságának a vizsgálata
Latorczai Csaba Süttői kőfaragó műhelyében, a turai kőbányából (Egyiptom) származó mészkövek faragására tettünk kísérleteket, Papp Pál szerszámkovács által készített réz és a réznél valamivel keményebb bronz szerszámok alkalmazásával. Sokan úgy tartják, hogy az Egyiptomban használatos szerszámkovácsolásra felhasznál réz keményebb volt a ma ismert és általánosan használt réz ötvözeteknél és ennél fogva alkalmasabbak voltak a kőfaragásra. E feltételezés bizonyítására, vagy elvetésére készíttettem a réz mellett, bronzból készült szerszámokat is. A bronz, a réz lehető legkeményebb ötvözete.
A hegyes réz spicc vésőkkel kettő, a bronz vésőkkel ennél valamivel tovább, majdnem három percig tudott faragni a kőfaragó. A lapos vésők esetében a szerszámok felhasználhatóságának az ideje tíz – tizenöt percre növekedett. A szerszámokat hegyük és élük elvesztése után újra kellet kovácsolni.
A vörös gránit felületét megkarcolni sem tudtuk sem réz, sem bronz, de még a beton vésésére alkalmas általánosan használt acél vésőkkel sem.
Réz, de inkább bronz, vagy bronz keménységű réz ötvözetekből készült vésőkel puha, vagy közepes keménységű homok és mészkövek felületei faraghatóak. Vagyis az Egyiptomban található, maximálisan a fal síkjából egy centiméterre kiálló domborműveket az említett szerszámokkal létre lehetett hozni. A gyakorlatban azonban kiderült, hogy a réz és a bronz szerszámok nagy mennyiségű kövek faragására tökéletesen alkalmatlanok, tehát a piramisok magjának köveit vagy valamilyen öntési technológiával alították elő, vagy ha faragták, akkor viszont már ismerték a bronznál is keményebb vas ötvözetek előállításának a módját is.
Az öntési technológia
Annak megállapítása érdekében, hogy a piramisok kövei öntési technológiával készülhettek-e,
egyelőre néhány, az általam Egyiptomból hozott kőzetmorzsalékot vizsgáltunk meg.
A vizsgálatok szakszerű elvégzésére és kiértékelésére, Dr. Gálos Miklós tanárurat, a BME tanárát kértem meg aki örömmel és látható érdeklődéssel vállalta a feladat elvégzését.
Innentől kezdve mutassa be a tanár úr az anyagok vizsgálatának eredményeit.